Oldal küldése ismerősnekOldal küldése ismerősnek
 
Hová lett apám lobogása,
Nyugtalan vére, vas hite,
Mely övtenegy éves korára
Ültette őt biciklire?
Esett-bukott, de megtanulta,
Nem tört a jó szőgyéni csont?
S járt messze falvakat befutva
Fényes-küllős futóbolond.
 
Munka után járt, s a barátság
Szálait szőtte szerteszét –
Ez a beszédes friss vidámság
Behálózott egy fél megyét.
Örömre lelt fában-virágban,
Megszorított minden kezet,
Mik voltunk hozzá mindahányan? –
Kukák és neveletlenek.
 
Mennyit korholt, hogy barátságos
Kedves legyek mindenkihez!
Úgy méltó az ember magához,
Ha mosolya, szava szíves,
Úgy kezesül hozzá a sorsa
Valamire úgy viheti!
Szegény, csak ezt ne mondta volna –
Amilyen sorsa volt neki.
 
Pedig, hiába morgolódtam,
Igaza mégis neki volt.
Rálelt a jóízekre nyomban,
Kis szikrából tüzet csiholt.
Gomblyukában? –Mibennünk nyílnak
Földöntúli virágai!
Árad az édes szegfűillat,
Térdre kell benne hullani.
 
Kónya Lajos Apám igaza
 
 



Már szombat este megsütötte
Anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
A harangos vasárnapot.
 
Vasárnap estig nem fogyott el,
Fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.
 
Ma sem tudom, hol rejtegette,
Melyik fiókból jött elő,
De olyan áldott volt az íze,
Olyan hétköznap-szentelő.
 
Az asztalkendőből kibukkant
Szép sárga fénnyel: itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
Még várjatok, maradjatok.
 
Igénytelen polgár-kalács volt,
Olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
Mint úrvacsora-szimbólum.
 
Száguldó évek távolából
Megérzem néha jószagát:
A tűzhely tájáról elindul
S betölt szívet, betölt szobát.
 
Lelki kenyér ínség-időkben
Verőfényes vígasztalás.
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.
 Áprily Lajos
             Kalács, keddi kalács