Játékudvar

Évekkel ezelőtt a tv sugárzott egy filmet. Sztankay István egy minisztériumi főosztályvezetőt játszott, akit családja fontoselvtársnak kijáróan ünnepel 40. születésnapján. Ő is készül erre a napra: egy letakart tárgyat hoz be családja és hozzá hasonló fontoselvtárs-baráti körébe. Elmondja, munkájában, a minisztériumi főosztályvezetésben nem látja biztosítottnak azt, hogy rá, mint Szabó Jánosra emlékezzenek majd dédunokái. Nem marad utána semmi: ezt a dédipapa csinálta! Hisz az embereket túlélik alkotásaik, és ő kézzel foghatót, maradandót akar alkotni. Épp ezért titokban kitanulta az asztalos mesterséget, és tessék, itt van mestermunkája, egy sámli! Ezután ő, A Fontoselvtárs mint asztalos akar dolgozni.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az utóbbi években egyre inkább érzem ennek a filmnek az aktualitását. A jelenlegi gazdasági körülmények, az egyre szűkülő nagyüzemi foglalkoztatási lehetőségek arra kényszerítenek, hogy az évekkel ezelőtt megtanult, majd elhagyott mesterségeket, tudást felfrissítsük, újra megtanuljuk, mi több gyakoroljuk és megélhetésünk forrásává tegyük. Ezért tartom jelentősnek a pályázat kiírását és a beküldött alkotások minél szélesebb körű bemutatását: így valóságosan, hitelt érdemlően tudunk példát, mi több, kiutat mutatni az egyre riasztóbb megélhetési gondok közül. A munkanélküli segély nem megoldás és nem cél. Az egyénnek önmagában kell megtalálnia azokat a képességeket, miket kamatoztatni tud önmaga, szűkebb és tágabb környezete számára. Nem várhatunk a politikusokra!

Mindenkinek ismerős tapasztalat: főnökök jönnek, főnökök mennek (kormány), de a kisember, ki a munkát ténylegesen elvégzi, marad. Egyre többen vagyunk „kényszervállalkozók”, mert munkahelyünk megszűnt. Nem eshetünk kétségbe! Eddig is dolgoztunk, ezután is fogunk. Igen, eleinte ijesztő, hogy nem mondják meg, mit, mikor, hogyan csináljunk. Úgy érezzük, magunkra vagyunk utalva. Bizonytalanságba kerül a család. Ez felelősség. De épp ez a felelősség adja felnőttségünket, emberségünket!

Egy nagyvárosi forgatagban az ember könnyen érezheti elveszettnek magát. Ugyanígy egy gyárban, „aktagyárban” (irodában). Elvész az egyéniség, elvész a teremtő erő. Pedig mindenki egyetlen: azt az asztalt, azt a játékot, könyvet, rendezvényt senki más nem tudja úgy megcsinálni, mint Ön. A kezéből kiadott munkában Ön van benne: a nyűgjei, és az öröme. Örömét adja át annak az ismeretlennek, aki megvásárolja az Ön alkotását. Ettől lesz szebb, gazdagabb a világ.

Kétségbe vagyunk esve az egyre nehezebb megélhetési gondok miatt. Bajban van az ország, bajban van az egyén. Ha csak a rosszra figyelünk, azt véljük megvalósulni. Pedig jó is van: jó, hogy nálunk béke van, hogy nem lőnek mint Közel-Keleten, Jugoszláviában, Ázsiában. Jó, hogy nincs politikai terror mint a 40-es, 50-es években. De vannak megélhetési gondok, politikai szabadság és egy ici-pici láng: a szabad vállalkozás.

Vállalkozás: vállalom önmagam: a gyengeségeim, tévedéseim, álmaim, amiért akár áldozatot is hozok, és aminek szívvel lélekkel dolgozom a megvalósításán. Vállalom a világot: szépségével, nehézségeivel, gyakran gonoszságával együtt.

Nem tudjuk elkülöníteni magunkat a világtól: szenvedő alanyai vagyunk jó, kevésbé jó, sújtó és még nehezebb rendelkezéseknek. A mi feladatunk, hogy ne adjuk meg magunkat, hanem tekintsünk szét, előre és fel: nem lehetünk önmagunk, az eszem-iszom-jól-mulatok szűklátókörű gondolat rabja: gyerekeink, dédunokáink szemébe kell nézni: mit tettem abban a rövid történelmi pillanatban, amikor egyszerre kaptam kézbe politikai szabadságot és vállalkozási lehetőséget? Éltem-e vele, hogyan, mivel tettem szebbé a világot? Vigyázat! A passzivitás is tett. Most nem világrengető nagy vállalkozásokra gondolok, hanem kisvállalkozókra, egyénekre, amilyenek itt a legtöbben vagyunk. Ha az egyén tudja, tevékenysége hogyan kapcsolódik a többiekéhez, hogyan szolgálja környezete érdekeit, miközben megélhetést biztosít családjának, és megbecsülést magának, a legtöbbet, a legjobbat fogja kihozni magából - s ez jó lesz neki, jó lakóhelyének. Kreatívvá válik, ami újabb sikerek felé viszik: minőségi munkát, szolgáltatást ad ki a kezéből, hisz övé az anyagi teher és kockázat és az ezzel járó erkölcsi elismerés vagy bukás.

 

Ha az elkövetkező hetekben látogatóink közül csak néhányan ismerik fel életük megújításának ilyen irányú lehetőségét, már egyikünk sem dolgozott hiába.

 

Az előbb beszéltem az örömről. Jól érzik magukat itt a teremben?

Tudják miért? Mert az Önök munkáiból áradó öröm ráragadt kiállításrendezőnkre, Szlifka Annára: nagyon keményen, feszülten dolgozott, mégis jókedvűen és örömmel: játszott, és mesél. Az Önök alkotási által tud mesélni.

Önök a forrásai ennek a sok örömnek.

Kívánjuk, mindannyian, sokszor legyenek örömök forrásai!

 

 

'95. elején a könyvszakma mélypontra került. Néhány hónap alatt három kiadó "úszott ki" János lába alól.  '91. óta "kőszegeztünk" lelkesedéssel, elszántsággal, János fizetésére, plusz munkáira támaszkodva. Áprilisban ez az alapunk veszett el. A köszöntés minden szava, gondolata Jánosnak szólt, és a hozzá hasonló, magukat meg nem adó, életüket újra kezdő embereknek. Még ma is sok óvónő, pedagógus kézműveskedik, hogy kiegészítse fizetését, hogy a tanításhoz szükséges, de meg nem fizethető szemléltető eszközöket a gyerekeknek mégis megteremtsék.